1956

1956 - az első háború két szocialista ország

1945 után a szövetséges hatalmak megállapodása adott lehetőséget arra, hogy a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodjanak. Az így kialakult helyzetet a Szovjetunió és Magyarország között 1947. február 10-én megkötött békeszerződés állandósította. Ennek a szerződésnek az egyik cikkelye lehetőséget biztosított arra, hogy a Szovjetunió által meghatározott erejű és összetételű csapatok tartózkodjanak hazánkban mindaddig, amíg Ausztriában megszálló egységek vannak, amíg nyugati szomszédunk vissza nem nyeri állami függetlenségét. A Magyarországon 1947-től 1955-ig visszamaradt erők a folyamatos utánpótlás lebonyolítására alkalmas út- és vasútvonalak biztosítását látták el mintegy négy hadosztálynyi erővel.

Miután a Szovjetunió és Magyarország között 1948. február 18-án kötött „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés” 1956. októberében és novemberében még hatályos volt, hangsúlyozni kell, hogy ez a szerződés - amint a Varsói Szerződés is - szándékai és írott betűje szerint egyaránt egy esetleges külső támadás kollektív elhárítása céljából köttetett. A szerződő felek 1948. februárjában is kifejezésre juttatták, hogy egymás függetlenségét, állami szuverenitását tiszteletben tartják, hogy a másik fél belső ügyeibe - értem ezen mindazon ügyek összességét, amelyek nem merítik ki egy harmadik fél fegyveres támadása közös elhárítása fogalmát és tartalmát - semmiképpen be nem avatkoznak. Ezen túlmenően kötelezettséget vállaltak, hogy nem vesznek részt olyan akciókban vagy intézkedésekben, melyek a másik fél ellen irányulnak.

A megszálló hatalmak 1955. május 15-én írták alá a független, demokratikus Ausztria visszaállításáról szóló szerződést. A szovjet kormánynak az osztrák államszerződés megkötését követően, csapatait - a békeszerződés alapján - nemcsak Ausztriából, hanem Magyarországról is ki kellett volna vonnia 1955. október végéig, de legkésőbb december 31-ig. A szovjet csapatok további magyarországi állomásoztatására, illetve ezen erők létszámának növelésére, összetételük megváltoztatására a Varsói Szerződés Alapokmánya önmagában lehetőséget nem adott.

A magyar párt- és állami vezetés az osztrák államszerződés megkötését követően a szovjet csapatok Magyarországon maradásához - a törvényi feltételek hiányának ellenére - hozzájárult. Az Ausztriából kivont erők egy részének letelepítésébe, a Különleges Hadtest felállításába beleegyezett, az erre vonatkozó politikai és katonai döntések meghozatalával a szovjet katonai jelenlét fokozásához segítséget nyújtott.

Az 1955. szeptemberében felállított Különleges Hadtest állományába két gépesített gárdahadosztály (a 2. és a 17.), a 195. vadászrepülő, a 177. bombázórepülő hadosztály, a 20. pontonos hidász ezred, valamint légvédelmi és más fegyvernemi és szakcsapatok kerültek. A hadtest a vezérkar útján a szovjet fegyveres erők miniszterének volt alárendelve.

A szovjet vezetés már jóval a forradalmat megelőzően Lengyelországban és Magyarországon is érzékelte a társadalom gyökeres átalakításának igényét kifejező általános válság jeleit. Mivel a nagyhatalmak közötti viszonyt meghatározó módon befolyásoló térség Németország volt, ezért Hruscsovnak elsősorban a Lengyelországban kialakult helyzet megoldása okozott komolyabb fejtörést. Magyarország jelentősége a szovjet vezetés számára eltörpült. Hruscsov több ízben kifejtette, hogy Magyarországon adott esetben készek minden eszközt felhasználni.

Ezért a hadtest parancsnoka a poznańi megmozdulásokat követően - 1956. júliusában - parancsot kapott: készítsen tervet a szovjet csapatoknak „a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása” érdekében történő alkalmazására.

A „Hullám” (oroszul: Volna) fedőnevű tervben rögzítették, hogy a fővárosban lévő fontosabb objektumok védelme a 2. gépesített gárdahadosztály feladata, míg a 17. gépesített hadosztály fő erői adott esetben az osztrák határ lezárását, a működésük körzetében a rend fenntartását kapta.

A repülőhadosztályoknak és a hadtest közvetlen irányítása alá tartozó fegyvernemi- és szakcsapatoknak a laktanyák, repülőterek és egyéb objektumok védelmét, valamint állomáshelyeiken a rend fenntartását határozták meg.

A hadtest vezetése a vezérkarnak október elején küldött jelentésében már felhívta a figyelmet a megmozdulások lehetőségeire.

1956. október 23-án a magyar politikai vezetés egy része tudott arról, hogy adott esetben be fogják vetni a szovjet karhatalmi erőket. Egyértelmű, hogy a Szovjetunió mindenkori politikai vezetésének döntései alapján vezetőfunkcióba helyezett, a szovjet vezetés Magyarországgal kapcsolatos politikai elhatározásait feltétel nélkül megvalósító magyar vezetők az így szerzett, „megszolgált” hatalmuk megvédése érdekében, a következményekkel nem számolva, szinte reflexszerűen fordultak a Szovjetunióhoz segítségért.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szovjet csapatok október 23-i bevetésével - függetlenül attól, hogy azt kérték-e, vagy a bevetés tényét tudomásul vették - a magyar politikai vezetés meghatározó része egyetértett. A szovjet vezetőknek a válság kezelésével kapcsolatban adott „tanácsait” elfogadták, és azok végrehajtását magukra nézve kötelezőnek tartották. Bizonyítható, hogy a szovjet vezetők által kijelölt - majd az események hatására többször módosított - mozgástér határait október 23-a és 28-a között a magyar vezetés egyetlen lényeges kérdésben sem lépte át.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy részkérdésekben ne lettek volna viták, de a menetközben bekövetkezett súrlódások, félreértések, félrehallások sem eredményezték október 31-ig azt, hogy a szovjet vezetés a magyar vezetéstől a támogatását megvonta volna.

A Kádár János vezette pártot és a Nagy Imre nevével fémjelzett - formálisan nem létező - állami vezetést a szovjetek, saját érdekeiknek megfelelően, a kialakult válság kezelésére alkalmasnak tartották. A fentiekkel összefüggésben nem kerülhető meg annak kimondása sem, hogy a politikai vezetés - a válság kezelésével kapcsolatos alapdöntések meghozatalában - egységes volt, így véleményem szerint egységes a felelősségük is mindazért, ami e döntések hatására Magyarországon bekövetkezett.

1956. október 23-án a magyar vezetés - közvetlenül Gerő Ernő, az MDP első embere - miután nem bízott a Magyar Néphadsereg határozott fellépésében, arra kérte a szovjet vezetést, hogy a Különleges Hadtest erőinek bevetésével segítse az „ellenforradalmi, fasiszta elemek” rendszerellenes megmozdulásának leverését. A szovjet vezérkar, magyar idő szerint este hat óra körül elrendelte a Különleges Hadtest harckészültségbe helyezését. Három óra múlva Szokolovszkij marsall, a vezérkar főnöke telefonon utasította a hadtest parancsnokát, hogy a szovjet csapatok vonuljanak Budapestre. Este tízkor a szovjet csapatok Kecskemét, Cegléd, Szolnok, Székesfehérvár és Sárbogárd helyőrségekből megkezdték a menetet Budapest

A helyzet súlyosbodása, valamint az, hogy a magyar rendőrséggel és hadsereggel tervezett együttes, összehangolt tevékenység nem alakult ki, a szovjet katonai vezetést terveik pontosítására kényszerítette. Legfontosabb feladatuknak elsősorban a fegyveres csoportok visszaverését, a főváros legfontosabb objektumainak megvédését, a felkelők lefegyverzését tartották. A Budapestre beérkezett szovjet egységek azonnal megkezdték a harcot.

A Budapesten lévő szovjet csapatok létszáma ekkor nem haladta meg egy hadosztályét. De a fegyveres felkelők ellen bevetett 6000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott szállító harcjármű és a 156 ágyú kevésnek

Ezt felismerve a szovjet hadvezetés a Kárpáti Katonai Körzet lövészhadtest állományából a 128. lövész és a 39. gépesített hadosztályt, valamint a Románia területén állomásozó szovjet önálló gépesített hadtest alárendeltségébe tartozó 33. gépesített hadosztályt Magyarországra, fő erőivel Budapestre rendelte.

Szovjet források szerint az így riadókészültségbe helyezett és „rendcsinálás” céljából bevetett öt hadosztály állományába 31 500 fő, 1130 harckocsi és önjáró löveg, 616 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi tartozott. Riadókészültségbe helyezték a Kárpáti Katonai Körzet egy vadászrepülő-, és egy bombázórepülő hadosztályát is. így a Különleges Hadtest légierőivel együtt összesen 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra. A szovjet katonai erők felvonulásának ezen időszakában a vadászrepülők fedezték a menetben lévő csapatokat, a bombázó repülők a repülőtereiken láttak el fokozott készültségi

A szovjet csapatok az 1956-os magyarországi beavatkozása során - annak ellenére, hogy felkészültek a lakott településeken folytatott harcra - a legfelsőbb politikai vezetés döntése alapján az 1953-as berlini események idején már „kipróbált” eljárást alkalmazták.

Ennek lényege, hogy a magasabb műszaki színvonalat képviselő harci technika felvonultatásával, erődemonstrációval meg lehet félemlíteni, a harctól vissza lehet tartani a spontán módon összeverődött, szervezetlen, alacsony színvonalú fegyverzettel rendelkező, helyüket állandóan változtató csoportokat.

Ilyen megfontolásból jelentek meg Budapesten október 24-én hajnalban a szovjet Különleges Hadtest páncélos járművei, T-34-es harckocsijai és kezdték meg „elrettentő”, valójában öngyilkos cirkálásukat a város főbb közlekedési útvonalain, csomópontjain. A szovjet hadvezetés gyalogsági támogatás nélkül, harckocsikkal és a felülről nyitott, gumikerekű páncélozott szállító járműveken - találó elnevezéssel „nyitott koporsókban” - küldte katonáit a biztos halálba. Néhányszor kísérletet tettek a szovjet harckocsi vagy gépesített alegységek és a magyar gyalogos erők együttes alkalmazására, de ezek a próbálkozások rendre kudarccal végződtek.

A szovjet és magyar politikai- és katonai vezetés nem volt felkészülve ilyen erejű határozott szembenállásra. Sokáig nem értették meg, hogy az egyszer már sikeresen alkalmazott harcmód a Budapesten bevetett szovjet csapatok vereségéhez vezethet.

Később, magukhoz térve a komoly veszteségekkel járó meglepetésből, bénultságból, a fegyveres csoportok, az ellenállás fő gócai ellen indított támadás előkészítése érdekében igyekeztek megszerezni azokat a felderítési adatokat, melyek alapján megtudhatták, hogy hol, milyen erők harcával kell számolniuk. Ez a módszer az okozott és elszenvedett veszteségek ellenére sem járt eredménnyel például a város olyan részeiben, mint amilyen a Corvin köz és környéke is volt. Az Üllői úton a Nagyvárad tértől a Kálvin térig, s a Nagykörúton a Mester utcától a Rákóczi útig a különálló, egymástól többé-kevésbé független felkelő csoportok szinte összefüggő ellenállási láncolatot alakítottak ki.

A szovjet katonai vezetés előtt tehát egyértelművé vált, hogy a gyors győzelemre nincs remény addig, amíg a forradalom fő bázisai léteznek, ezért napirendre tűzték e csoportok felszámolásának tervét.

Október 25-én reggel Budapestre érkezett Romániából a 33. gépesített gárdahadosztály és az esti órákban a fővárosba befutott a 128. lövész gárdahadosztály is. Budapesten három nagy katonai körzetben alkalmazták ezeket a csapatokat. így a fővárosban ebben az időszakban három - a 2. és 33. gépesített, valamint a 128. lövész - gárdahadosztály és a 17. gépesített hadosztály részei tevékenykedtek. Ezek létszáma együttesen elérte a 20 ezer főt. A 17. gárdahadosztály alegységei ebben az időszakban az osztrák határ védelmére készültek. A szovjet vezetés számolt egy amerikai és nyugat-német provokáció veszélyével

A Kádár János vezette párt-, és a Nagy Imre irányította állami veze¬tésnek az SZKP Elnökségének Magyarországra küldött képviselőivel egyeztetett határozatai, intézkedései, taktikázásai az október 28-áig terjedő időszakban kettős célt szolgáltak:

A politikai és katonai vezetés a kezdeti zűrzavar után egyre pontosabb képet kapott a felkelők erejéről. A felkelés leverésének legfontosabb előfeltételének a Corvin köz és a környékén lévő (Kilián laktanya) erők ellenállásának megtörését tartották. Október 28-án a támadást a szovjet erők megindították, de az első jelentősebb veszteségek után annak végrehajtását bizonytalan időre

A felkelő csoportok harci sikerei, a magyar csapatok alkalmazhatatlansága és a szovjet csapatok kudarca a magyar és a szovjet vezetést engedmények megtételére kényszerítette. Nagy Imre - a szovjet szervek hozzájárulásával - október 28-án 13 óra 20 perckor azonnali tűzszünetet rendelt el, 17 óra 25 perckor elhangzó rádióbeszédében nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az előző napok megmozdulásait, bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről és a tárgyalások megkezdését a szovjet haderő teljes kivonásáról. A szovjet csapatok kivonulása a fővárosból október 30-án 15 órakor kezdődött meg, és másnap 31-én a déli órákban fejeződött be.

Október 30-án, a szovjet kormány azt nyilatkozata, hogy új alapokra kívánja helyezni viszonyát a szocialista országokkal, s ez még a győztes forradalom reményeit táplálta. De a következő napon megkezdődtek a katonai előkészületek és az újabb szovjet katonai beavatkozással kapcsolatos politikai egyeztető tárgyalások. A magyar vezetés döntései - segítségkérés az ENSZ-től, a semlegesség bejelentése, a Varsói Szerződés felmondásának kilátásba helyezése, javaslat újabb tárgyalásokra stb. - az új magyar kormány összeállításával és a többi szocialista ország tájékoztatásával, meggyőzésével elfoglalt szovjet vezetést nem bírta jobb belátásra. Október 31-én újabb erőket irányítottak Magyarországra, s a már itt lévő megszálló erők jelentős növelésével előkészítették a „Forgószél” (oroszul: Vihr) fedőnevű újabb támadást.

A hadművelet sikere érdekében Szerov, a KGB október 24-től Magyarországon tartózkodó elnöke letartóztatta a magyar kormányküldöttség tagjait, akik a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalásokat folytattak. Továbbá a Moszkvában összeállított Kádár János vezette bábkormány politikai legalizálása érdekében Nagy Imrét és a politikai vezetők egy jelentős részét a Josip Broz Titóval történt megállapodás értelmében - a menedékjog felkínálásával - Jugoszlávia követségének épületébe csalta. A cél a törvényes kormány lemondásának kikényszerítése volt.

November 4-én magyar idő szerint 4 órakor megkezdődött a „Forgószél” fedőnevű hadművelet. A parancsban meghatározott objektumok elfoglalására kijelölt osztagok és a Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok fő erői különböző irányokból betörtek Budapestre, és felmorzsolták a főváros környékére települt felkelő erők egy részének el¬lenállását. Vidéken is megindult a támadás, amelyben 17 szovjet hadosztály (8 gépesített-, 1 harckocsi-, 2 lövész-, 2 légvédelmi-tüzér-, 2 repülő-, 2 légi-deszant) mintegy 60 ezer szovjet katonával vett részt.

A nemzetőrségbe szerveződött felkelőcsoportok ellenállását a szovjet csapatok a tervezett november 7-ével ellentétben csak 11-én tudták megtörni.

November közepére-végére Budapesten és vidéken a forradalom erőinek szervezett fegyveres ellenállását leverték. A szovjet csapatok katonai közigazgatást vezettek be.

A szovjet honvédelmi minisztérium veszteséglistája szerint a hadműveletben részt vett 7349 tiszt, 51 472 tiszthelyettes és sorkatona. A szovjet csapatok állományából 708 fő meghalt, 51 fő eltűnt és 1986 fő

Csapataik októberi és novemberi tevékenységével kapcsolatban a szovjet vezetés körében a leggyakrabban visszatérő fogalmak: „bevonulás”, „beavatkozás”, „megszállás”, „nem lesz nagy háború”, „nem adhatjuk Magyarországot”, stb.

A „magyar kérdés” szovjet rendezésének tartalmát - egyszersmind a szovjet vezetés gondolatait - véleményem szerint legpontosabban a Hruscsov által elmondottak tükrözik. A szovjet csapatok bevetésének okairól Hruscsov 1956. november 2-án, a Titóval folytatott tárgyaláson - Veljko Mićunović szerint - a következőket mondta: a Szovjetunió a Magyarországon kialakult eseményeket „semmiképp sem nézheti tétlenül”, mert ha „engednének, a kapitalisták azt gondolnák, hogy gyengék, vagy ostobák, ami egyre megy. A kapitalisták a Szovjetunió határáig tolnák állásaikat. [...] jó páran akadnak, akadnának, akik az egész ügyet a következőképpen értelmeznék: míg Sztálin uralkodott, mindenki kussolt és nem volt semmiféle zűrzavar. Most, hogy ők (itt Hruscsov egy nagyon csúnya szót használt a szovjet vezetésre) vannak hatalmon, íme az első vereség Magyarország elszakadása. És közben ugyanezek a vezetők Sztálin elítéléséről papolnak! Hruscsov szerint ezt elsősorban a szovjet hadsereg hányná a szemükre. [...] Magyarország a Nyugat szövetségeseként már kétszer viselt háborút Oroszország ellen. A szovjet hadseregben erős a Magyarország-ellenes hangulat: a magyarok most megint összefogtak a Nyugattal és az oroszok ellen törnek.”

Malasenko ezredes, a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnöke szerint a magyarok elleni harcot a szovjet katonák többsége a II. világháborúban történtek folytatásaként élte meg. A hatalmas pusztítás mutatja, hogy ez kitűnő alkalom volt a törlesztésre.

„Nem szabad elfelejteni, hogy az előző háborúban a horthysta Magyarország a hitleri Németországgal együtt Hazánk ellen lépett harcba” buzdította határozott fellépésre katonáit I. számú parancsában Konyev marsall. Arról sem akkor, sem később egy szó sem hangzott el, hogy a szovjet csapatok által megtámadott, lefegyverzett, majd szétkergetett magyar hadsereg meghatározó része a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek kötelékébe tartozó nemzeti haderő volt.

A szovjet csapatok „segítségnyújtásának”, valójában a Magyarország ellen végrehajtott támadásának szomorú következményeit a következő adatok is érzékeltetik: a harcok következtében Budapest 11 évvel a háború után ismét romokban hevert, közel 20 ezer fő megsebesült, több mint két és fél ezer ember - ebből kétezer Budapesten – hozzávetőlegesen 200 ezer ember a hazája elhagyására kényszerült.

A szovjet hatóságok közel ötezer főt november első napjaiban elfogtak, akik közül a KGB 860 főt - köztük kommunistákat, katonákat, egyetemistákat, kiskorú fiúkat és lányokat - mint hadifoglyokat szovjet területre

A szovjet vezetés által hatalomra segített bábkormány szovjet instrukciók alapján és segítséggel kb. 15 ezer embert ítéltetett el. A halálos ítéletet 229 emberen végrehajtották.